Mitől több a Buenos Días Sunday Club egy újabb jóga és brunch eseménynél?

Az elmúlt években a brunch lassan önálló hétvégi műfajjá vált. Barátokkal, hosszú kávézásokkal, szépen megterített asztalokkal és olyan reggelekkel, amelyek észrevétlenül belenyúlnak a délutánba. Ezzel párhuzamosan egyre több olyan program is megjelent, amely a közös étkezést valamilyen élménnyel jógával, workshopokkal vagy más közösségi eseménnyel kapcsolja össze.

Amikor megszületett bennem a Buenos Días gondolata, pontosan tudtam, hogy önmagában attól még nem lesz különleges, hogy egy jógaóra után leülünk bruncholni. Ma már sokan szerveznek hasonlót, és ezzel nincs is semmi baj. A kérdés inkább az volt: hogyan lehet ezt úgy megalkotni, hogy a brunch ne egyszerűen a jóga utáni reggeli legyen, a jóga pedig ne csak felvezetés az étkezéshez?

Számomra a válasz már az elején egyértelmű volt: ehhez a lehető legjobb partnerre van szükségem.

Ha brunch, akkor Roxi

Rábai Roxival nem azért kezdtünk közös projektbe, mert szükségem volt valakire, aki készít néhány szép fogást a jógaóra után. Roxi valódi gasztronómiai tudást hoz a Buenos Díasba. A Mestercukrász győzteseként, valamint a Street Kitchen világában szerzett tapasztalatával nemcsak ételeket készít, hanem ízekben, állagokban, arányokban és teljes menüsorokban gondolkodik.

Ez fontos különbség.

Egy jó brunch ugyanis nem attól jó, hogy látványos a tányéron, és nem is attól, hogy éppen divatos alapanyagok kerülnek rá. Ugyanúgy szüksége van ritmusra, egyensúlyra és saját karakterre, mint egy jól felépített jógaórának. Tudni kell, mi mivel működik együtt, mi után mi esik jól, hogyan lesz az étkezés egyszerre izgalmas és otthonos, és mitől marad meg az ember emlékezetében egy íz még napokkal később is.

Roxi ebben nem kiszolgálója a programnak, hanem alkotótárs. A venezuelai ihletésű brunch ugyanolyan hangsúlyos része a délelőttnek, mint a Yoga Flow. Saját története, hangulata és gondolata van, és minden alkalommal kapcsolódik ahhoz az évszakhoz és témához, amely köré az adott Buenos Díast felépítjük.

Talán ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy számomra ő a legjobb partner ebben. Nem nekem kellett kitalálnom egy ételsort, majd keresnem valakit, aki elkészíti. Megosztottam vele egy elképzelést, ő pedig a saját szakterületén továbbgondolta, formát és ízt adott neki. A Buenos Días attól lett valódi közös projekt, hogy egyikünk sem csupán hozzátesz valamit a másik programjához. Együtt hozzuk létre az egészet.

Két külön világ, egy közös élmény

Én a mozgáson keresztül közelítek. A Yoga Flow számomra nem bemutató, és nem is olyan óra, amelyen bárkinek bizonyítania kellene. Azt szeretném, hogy az emberek megérkezzenek a testükbe, kiszakadjanak a hét közben megszokott tempóból, és legyen egy órájuk, amikor nem kell sietniük a következő feladat felé.

Roxi ugyanezt a megérkezést teremti meg az asztalnál, csak egészen más eszközökkel. Ízekkel, illatokkal, színekkel és azzal a fajta gondossággal, amelyet talán nem tudunk mindig pontosan megnevezni, mégis azonnal megérzünk.

A kettő között pedig nincs éles váltás. A jóga utáni közös étkezés nem egy második, különálló programpont. Folytatása annak, ami a matracon elkezdődött: lelassulunk, figyelünk, és ezúttal már nemcsak önmagunkra, hanem egymásra is.

Az első Buenos Díast az A38 Hajón tartottuk, a Duna mellett. Már akkor sem csupán egy szép helyszínt, egy menüt és egy jógaórát szerettünk volna egymás mellé tenni. Egy olyan vasárnap délelőttben gondolkodtunk, amelynek van ideje kibontakozni: a közös gyakorlás után le lehet ülni, beszélgetni, megismerni egymást, és nem kell azonnal továbbsietni a következő programra.

Az első alkalom után ez a gondolat dolgozott tovább bennünk, és ebből született meg a folytatás: a Buenos Días Sunday Club.

Ezért lett belőle Sunday Club

A „club” szó számunkra nem valamiféle zártságot jelent. Éppen ellenkezőleg: azt az érzést szeretnénk megteremteni, hogy aki megérkezik, annak van helye az asztalnál akkor is, ha egyedül jött, akkor is, ha még soha nem jógázott velünk, és akkor is, ha senkit sem ismer.

A Buenos Días ezért nem egyszeri rendezvényként folytatódik, hanem havonta visszatérő vasárnapi sorozatként. A keret ismerős marad Yoga Flow, Roxi venezuelai ihletésű brunchfogásai és a közös asztal, miközben minden alkalom új tematikát, hangulatot és ízeket kap.

Havonta egy vasárnap. Ugyanaz a közösség. Mindig egy új élmény.

Ebben a visszatérésben van valami megnyugtató. Nem kell minden hónapban egészen új dolgot feltalálnunk ahhoz, hogy friss maradjon. Elég, ha figyelünk arra, milyen évszakban járunk, mire lehet éppen szükségünk, milyen mozgás esik jól, és milyen ízek mellett időznénk szívesen egy kicsit tovább.

Talán nem újabb programokra van szükségünk

Sokszor érzem úgy, hogy már a pihenésünket is feladatként kezeljük. Programokat szervezünk, helyeket pipálunk ki, és még a vasárnap délelőttből is megpróbáljuk kihozni a legtöbbet. Közben éppen az vész el, amiért az egészet elkezdtük: hogy jól legyünk benne.

A Buenos Díasszal nem egy újabb kötelező hétvégi programot szerettünk volna létrehozni. Inkább egy olyan délelőttöt, amely kilóg a megszokott hétvégékből. Van benne mozgás, étel, nevetés, beszélgetés és lehetőség új emberekkel találkozni, mégsem kell teljesíteni vagy bárhová sietni.

Talán végül ez teszi különlegessé. Nem pusztán az, hogy a jóga mellé brunch társul, hanem az a gondosság, amellyel mindkettő megszületik. Én a saját tudásomat és figyelmemet teszem bele a gyakorlásba, Roxi pedig ugyanilyen komolyan veszi mindazt, ami az asztalra kerül.

Mert a jóga után tényleg nem mindegy, mi kerül az asztalra. Ahogyan az sem, hogy kik ülnek körülötte, és milyen érzéssel állunk fel mellőle.

Mi történik velünk, amikor már nem tudunk egyedül maradni a saját gondolatainkkal?

Idén nyáron két hetet töltöttem Angliában, ebből több mint egy hetet egy vidéki farmon a WWOOF program keretében. Ez egy olyan nemzetközi kezdeményezés, amelyben önkéntesek néhány órát dolgoznak biogazdaságokban, kertekben, kisebb farmokon, cserébe pedig szállást, étkezést és valami olyasmit kapnak, amit egy szállodában jóval nehezebb megtapasztalni: egy rövid időre részévé válhatnak valaki más mindennapi életének.

Mi egy angol házaspár otthonába kerültünk. Külön kis házikóban laktunk, naponta nagyjából öt órát dolgoztunk, gyomláltunk, rendbe tettük a zöldséges ágyásokat, rózsákat metszettünk, ágakat vágtunk, sátrakat bontottunk. Esténként együtt vacsoráztunk, néha vendégek érkeztek, és együtt töltöttük az estéket, beszélgettünk, kártyáztunk, jókat nevettünk.

És mindenütt ott voltak a fák.

Hatalmas, több száz éves fák, amelyek mellett az ember valahogy saját magát is más léptékben kezdi érzékelni.

Néhány nap után feltűnt valami. Fizikailag elfáradtam. Estére éreztem a karomat, a hátamat, a lábamat. Mégis régen éreztem magam ennyire kipihentnek.

Nem történt semmi különös. Nem meditáltam órákon keresztül, nem vonultam el a világtól, és nem csináltam „digitális detoxot”. Egyszerűen megváltozott a napjaim ritmusa. Reggel felkeltem, dolgoztam a kertben, ebédeltünk, délután pedig volt idő sétálni, olvasni vagy csak üldögélni. Nem kellett minden üres percet valamivel kitölteni, és valószínűleg éppen ez volt benne a szokatlan.

Mikor unatkoztál utoljára?

Ha ma várnunk kell öt percet, szinte automatikusan a telefonunkért nyúlunk. Megnézzük az üzeneteinket, az e-mailjeinket, a híreket, az időjárást, aztán valahogy egy olyan videónál kötünk ki, amelyet öt perccel korábban még eszünk ágában sem volt megnézni.

Séta közben podcastot hallgatunk. Főzés közben megy egy sorozat. Edzéshez zenét választunk. Elalvás előtt még görgetünk egy kicsit. Önmagában egyikben sincs semmi rossz. Én is csinálom őket.

A kérdés inkább az, hogy mi marad akkor, amikor minden üres helyet kitöltünk valamivel?

Mikor van lehetőségünk arra, hogy a figyelmünknek ne legyen feladata?

A farmon kezdtem el igazán gondolkodni azon, hogy talán nemcsak attól fáradunk el, hogy sok dolgunk van. Hanem attól is, hogy szinte folyamatosan történik velünk valami. Információ érkezik, reagálunk, döntünk, válaszolunk, váltunk egyik feladatról a másikra, miközben a figyelmünk újra és újra máshová kerül. A test közben akár egy helyben is ülhet nyolc órán keresztül, az elménk mégis egész nap mozgásban van.

Öt óra munka után frissebben

Talán ezért volt számomra annyira érdekes a farmon megtapasztalt fizikai fáradtság. Öt óra kerti munka után elfáradt a testem, de a fejemben nem volt meg az a jól ismert zúgás, amit egy képernyő előtt töltött munkanap végén néha érzek.

Ennek természetesen rengeteg oka lehetett. Szabadságon voltam, kiszakadtam a megszokott környezetemből, többet mozogtam, másképp teltek a napjaim. Persze nem szeretnék egyetlen nyári élményből tudományos következtetést levonni.

Érdekes azonban, hogy a saját tapasztalatom nem teljesen idegen attól, amit a természetben töltött idővel kapcsolatos kutatások vizsgálnak. Egy 2025-ben megjelent, 80 tanulmány eredményeit összesítő metaanalízis szerint a természetes környezetben töltött idő átlagosan kedvezőbb lehet bizonyos kognitív funkciók regenerációja szempontjából, mint a nem természetes környezetben töltött idő. A legmegbízhatóbb eredményeket a munkamemória és a figyelmi kontroll területén találták, és a hatás különösen azoknál mutatkozott, akiket előtte mentálisan kifárasztottak. A kutatók ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy a hatások összességében kicsik, és az egyes vizsgálatok eredményei között jelentős különbségek vannak. Vagyis nem arról van szó, hogy fél óra egy fa alatt majd megoldja az életünket.

De lehet, hogy az idegrendszerünknek valóban szüksége van olyan időszakokra, amikor kevesebb dolog követeli egyszerre a figyelmünket.

És ebbe hol fér bele a jóga?

Talán furcsán hangzik egy jógaoktatótól, de nem gondolom, hogy minden problémára a jóga a válasz. Azt viszont egyre értékesebbnek tartom benne, hogy egy jógaóra alatt egy időre megszűnik az állandó reagálás kényszere.

A telefon félrekerül. Nem kell válaszolni senkinek. Nem kell öt ablak között váltogatni. A figyelem újra és újra visszatér ugyanoda: a testhez, a légzéshez, a mozdulathoz, ilyenkor  kiderül, hogy ez egyáltalán nem könnyű. A savasana, az óra végi relaxáció sok ember számára éppen azért szokatlan, mert ott már nincs feladat. Nem kell jobban nyújtani, erősebben tartani vagy pontosabban végrehajtani valamit. Csak feküdni kell néhány percig.

A látszólagos semmittevés azonban nem feltétlenül üres idő.

Lehet, hogy éppen ez az a néhány perc, amikor végre nem akarunk valamit az elménktől.

Elgondolkodtam, és lehet ki akarok költözni egy farmra. Viszont amikor hazajöttem Angliából, természetesen visszakapcsoltam a telefonomat, megnyitottam az e-mailjeimet, visszatértem a munkámhoz, az óráimhoz és a hétköznapi teendőkhöz. Tudtam, hogy nem szeretném kidobni a telefonomat. Nem akarok kivonulni a modern életből, és azt sem gondolom, hogy mindannyiunknak egy angliai farmra kellene költöznünk ahhoz, hogy jobban legyünk. Valami azonban velem jött onnan.

Azóta sokkal gyakrabban veszem észre azokat a pillanatokat, amelyeket reflexből ki akarok tölteni valamivel. Amikor sorban állás közben már nyúlnék a telefonomért. Amikor séta előtt automatikusan keresni kezdem a fülhallgatómat. Amikor este úgy érzem, hogy még „kellene valamit csinálnom”, miközben valójában egyszerűen fáradt vagyok.

Nem mindig teszem le a telefont. Nem mindig választom a csendet, de legalább már észreveszem a választás pillanatát.

Talán nem újabb módszerre van szükségünk ahhoz, hogy jobban bírjuk a hétköznapokat. Nem biztos, hogy még egy podcast, még egy önfejlesztő könyv vagy még egy új rutin hiányzik.

Lehet, hogy néha éppen ellenkezőleg.

Kevesebb.

Tíz perc séta fülhallgató nélkül. Egy kávé úgy, hogy közben nem görgetünk. Néhány perc a matracon anélkül, hogy teljesíteni szeretnénk valamit. Vagy egyszerűen egy kis idő, amikor hagyjuk, hogy a gondolataink oda menjenek, ahová akarnak.

Nekem ehhez idén nyáron egy angliai farm és néhány több száz éves fa kellett. Nem azért szeretnék emlékezni rájuk, mert vissza akarok menekülni oda. Hanem azért, mert emlékeztetnek arra, milyen érzés volt végre nem sietni.